A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia december elején hozott döntése értelmében támogatja a huszadik századi ferences vértanúk, Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát boldoggáavatásának ügyét. A hét szerzetes 1944 és 1954 között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről.
Kik ők? Hárman a partizáncsapatok, négyen pedig a kiépülő szovjet-típusú hatalmi rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a „vértanúk vére az egyház magvetése”.
Kik ők? Hárman a partizáncsapatok, négyen pedig a kiépülő szovjet-típusú hatalmi rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a „vértanúk vére az egyház magvetése”.
Az újvidéki vértanúk
A déli országterületek 1942-es visszacsatolása után a kapisztránus rendtartomány vezetése szinte azonnal elfogadta a felkérést, hogy rendházat alapítson Újvidéken. A letelepedő ferenceseknek – miközben két év alatt megszervezték a környék katolikusainak szolgálatát (hitoktatás, népmisszió) –, már 1944 őszén szembe kellett nézniük a szerb partizáncsapatok előretörésével.
Az újvidéki kolostor házfőnöke a korábban az amerikai magyarság körében működő, majd Don-kanyart is megjárt Körösztös Krizosztom (1909-1944) volt, akit 35 éves kora ellenére, meggyötört kinézete miatt csak „öregbarátnak” hívtak. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!”. A szerb csapatok 1944. október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén értek Újvidék közelébe. A partizánok a város elfoglalása után összegyűjtötték a férfiakat, de az „örgebarátnak” még ők is felajánlották a menekülést. Krizosztom atya csak akkor élt volna ezzel, ha rendtársait is elengedik, erre azonban már nem volt lehetőség. Barakkba hajtották őket, ahol napokon át a híveket gyóntatták, vigasztalták. Október 27-én reggel Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszéd barakkba terelték át azzal, hogy majd a nap folyamán hazaengedik őket. Másnap, október 28-án este katonazene mellett verték agyon az embereket. A foglyokat hármasával összekötözve futásra kényszeríttették, s közben puskatussal, zeneszó mellett ütötték. Az „öreg” ferences papot is agyonverték.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf atya (1914-1944), aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mégpedig azzal az indokkal, hogy vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is 1944. október 26-án tartóztatták le. A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikor csak tehette, a rabokkal beszélgetett, mindenki becsülte emberségességért. November 1-jén rendtársával, P. Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt látva sokszor hosszú évtizedek után is rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. A papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták. Lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették. Kristóf és Mihály atyát fegyvert hordozva kényszerítették futásra, Kristófot vasvesszővel, puskával ütötték. Homloka a vasvessző ütéseitől fölrepedt, a verésektől nem tudott menni. Társai segítették, de elájult. Utolsó szavai ezek voltak: „Sic debuit esse!”. A katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában lelőtték.
Vértanúság a szovjet fronton
Nagyatád a II. világháború utolsó szakaszában a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került. A front közeledtével a katonaság felszólította a lakosságot, hogy hagyja el a települést. Ekkor Hajnal Zénó (1900-1945), ferences házfőnök állt az élükre, az ő vezetésével vonultak ki az emberek Nagyatádról, hogy megmentsék életüket. Gyékényes felé indultak, amelynek határában a bolgár és a német csapatok kerültek egymással szembe. Húsvétvasárnap a bolgár katonák házról házra foglalták el a falut. Elértek a plébániához, ahonnan kiparancsolták Martincsevics Pál plébánost és a nála meghúzódó Hajnal Zénót is. A lakosságot menetbe állították. A menetelés során megjelent egy bolgár lovas katona, aki meglátva a két papot, visszafordult, kiszólította őket a tömegből és pisztolyt rántott. Először Martincsevics Pált, azután Hajnal Zénót lőtte le, amikor pedig összerogytak további lövéssorozatot adott rájuk. A menekülő magyarok közül csak őket végezték ki. Az emberek melletti kitartás itt ismét a vértanúság vállalását jelentette, az egyházi ruhát viselők szisztematikus kivégzése pedig nyilvánvaló bizonyítéka az egyház iránti gyűlöletnek. A hét rendtag közül egyedül Zénó atya nyughelye ismert.
A kommunista diktatúra áldozatai
A ferencesek a világháború idején tanúsított hősies helytállásuk miatt nagy tekintélyre tettek szert. Kiiktatásuknak leghatásosabb eszköze a koncepciós perek gyártása volt. Ezek egy séma szerint szerveződtek. Egy általános problémát, például az erőszakoskodó szovjet katonák meggyilkolását és egy politikai célt, például egy szervezet felszámolását valamelyik egyházi személy állítólagos felbujtó tevékenységén keresztül összekapcsolták.
Így történt Gyöngyösön is, ahol P. Kiss Szaléz (1904-1946) klerikusmagiszter volt. A gyöngyösi növendékházban az ő vezetésével élték meg a szovjet csapatok bevonulását. Az erőszakoskodó katonák elől asszonyokat menekítettek. 1945-ben megszervezte a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, amely a város fiatalságát fogta egybe. E szervezetben kommunista konkurenciát láttak, ezért P. Kiss Szalézt 1946. április 28-án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy vezetője volt szovjet katonák meggyilkolásának és egy fegyveres összeesküvésnek. A bírósági jegyzőkönyv szerint Szaléz atya előre megígérte, hogy feloldozza a diákokat, ha elkövetik a gyilkosságot, illetve beszámolt arról is, mit gyóntak neki vádlott társai. A per jogi vizsgálata bebizonyította, hogy a vallomás jelentős része nem Szaléz atyától származik. Társai közül többen kiszabadultak a fogságból. Vallomásuk szerint papjukat felismerhetetlenségig verték, de ő a gyónási titkot nem árulta el, a szembesítéskor pedig kijelentette, a jegyzőkönyvet a kínzásokban kikészülve írta alá, abból semmi sem igaz. A tárgyalást magyarul nem tudó szovjet katonák, megfelelő tolmács hiányában vezették le. P. Kiss Szalézt 1946. december 10-én a szovjet hadbíróság ítélete alapján végezték ki Sopronkőhidán. Provinciánkban halálhíre óta a gyónási titok vértanújaként tisztelték. A per koncepciós jellege és a gyónás szentségének központi kipellengérezése mutatja a tudatos egyházellenességet. Szaléz atya szenvedés-vállalása pedig a hit tisztaságáért hozott áldozatot.
A II. világháború után a kommunista hatalom fokozott támadást indított a hatvani vasutas lakosság ellen, akiknek lelkipásztorai a ferencesek voltak. E meghurcolás részeként a 1945-50 között a hatvani kolostor szinte valamennyi tagját börtönbüntetés vagy valamilyen más diktatórikus eszköz segítségével távolítottak el a városból. Közéjük tartozott P. Lukács Pelbárt (1916-1948), akit 1946 májusában tartóztatattak le. Ügyét a Kiss Szaléz perhez csatolták, amit így sikerült regionális üggyé emelni. A vád szerint P. Pelbárt volt az összekötő Hatvan és Gyöngyös városa között a szovjetellenes szervezkedésben, és tudott a gyöngyösi katonagyilkosság előkészületeiről. A jogi vizsgálat ugyancsak bebizonyította, hogy az ő tanúvallomása is a kommunista szervek által írt szöveg, számtalan ellentmondással. A magyar hatóságok Pelbárt atyát is átadták a szovjet ítélőbíróságnak, és perét ugyanolyan jogellenes körülmények között tárgyalták, mint P. Szalézét. Pelbárt atyát tíz év kényszermunkára ítélték, a Szovjetunióba, Finn-Karéliába hurcolták. Gyomorbeteg volt, ami szervezetét a láger körülményei között még tovább gyengítette. Rabtársai szerint embertelen kínok között halt meg gégerákban, 1948. április 18-án. A ferencesek halálhíre óta vértanúként tisztelik.
Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben P. Kriszten Rafaelt (1899 – 1952), akinek korábbi működési területei közül érdemes kiemelni a Budapest Margit körúti rendházban 1941-1946 között eltöltött éveit. Házfőnök-plébánosként a zsidóüldözés idején – a menekítés érdekében – megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba, és sebesülten is több száz kilométeres útra indult – gyalogosan –, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez juttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. A világháború után megnyitotta a kolostor konyháját, és hosszú időn keresztül étkeztette a környék nyomorgóit. 1949 augusztusában, már betegen kerül Hatvanba, házfőnökként egyik üldözött rendtársát bujtatja. 1950. június 19-én, a szerzetesrendek elhurcolásának idején teherautók álltak meg a hatvani rendház előtt, piarista szerzeteseket és szerzetesnőket deportáltak a kolostorba. A lakosságot azonban fellázította a kommunista rendőrség, azt híresztelve, hogy a ferenceseket akarják elvinni. Ekkor az emberek a templom elé vonultak, a rendőrség pedig felszólította a házfőnököt, P. Rafaelt, hogy oszlassa fel a tömeget. Nem sikerült. Az éjszakai órákban a politikai rendőrség brutális módon feloszlatta a tüntetést, a kolostor lakóit pedig véresre verte. A négy ferences atyát az Andrássy út hírhedt gyűjtőhelyére szállították. A vallomásokról ebben az esetben is kimutatható, hogy a politikai rendőrség koncepciójának szüleményei, nem a vádlottak szavai, számos ellentmondást tartalmaznak. Rafael atyát – a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén – 1951. május 26-án jogerősen életfogytiglani börtönre ítélték, azokat a családokat pedig, akiket likvidálni akartak a városból – többségük ott sem volt a tüntetésen – kényszermunkatáborba hurcolták. P. Rafael elhurcolása része volt az egyház megfélemlítésének, mert ebben az időben kezdődtek a kommunista állam és a magyar püspöki kar közötti tárgyalások. Ezt a folyamatot a szerzetesek elhurcolásával és a hatvani ferencesek bebörtönzésével akarta a politikai rendőrség befolyásolni. P. Kriszten Rafael tudta, hogy Hatvanban szinte valamennyi elődjét letartóztatták, így a helyezés elfogadása számára a meghurcolással való tudatos szembenézést jelentette 1949 augusztusában. A börtönemlékek között megőrizték azt a történetet, miszerint egy téli napon kabátban, ing nélkül szállították át egyik börtönből a másikba. Amikor az őr meglátta a teherautóról leszálló, ingnélküli rabot, így szólt: „Te, pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet.” Rafael atya 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.
1954-ben, ugyancsak börtönben halt meg P. Károlyi Bernát (1892-1954), aki 1929 és 1938 között a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány kínai missziójának alapító vezetője, 1936-tól az apostoli delegátus helyettese volt Paoking környékén. Missziós tevékenysége során az elhagyott, magatehetetlen betegeket ápolta, árvaházat alapított azoknak a lányoknak, akiket a családok kitettek otthonukból. Iskolát, orvosi rendelőt létesített, letelepítette a Szatmári Irgalmas Nővérek Rendjét, megszervezte a környék lelkipásztori szolgálatát. 1938-ban visszajött Magyarországra, ahol a misszió anyagi támogatásának szervezésén dolgozott, újságkiadással foglalkozott. A zsidómentés idején ferences habitust adott a menekülteknek, és abban rejtegette őket. A kecskeméti rendházba fogadta be, illetve felkereste a gettóba zárt zsidókat. A szovjet front előretörésekor Kecskemét város köztisztviselői elmenekültek. Ő irányította a várost, vezette a kórházat, összeszedte a házaknál hagyott betegeket, és ingyen-konyhát nyitott a Dél-Magyarországról vonaton érkező menekülteknek. 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelen túlkapásai miatt, amelyekkel a börtönbe vetetteket megalázták, ezért 1945 júliusában őt is letartóztatták. Zsidóellenességgel, izgatással vádolták, majd 1949. november 26-án végleg elhurcolták. 1950. november 18-án államrend elleni szervezkedés ürügyén, bármiféle bizonyíték nélkül elítélték. Perében ő és társai többször megemlítették, hogy a kínzások miatt tettek beismerő vallomást, mert fizikailag és pszichikailag kényszerítették őket. A bíróság ezt nem vette figyelembe. Az ítélet a diktatúra vezetőjének, Rákosi Mátyásnak, és a kecskeméti származású Molnár Erik igazságügyi miniszternek közvetlen jóváhagyásával történt, vagyis az egyházellenes szándék itt is nyilvánvaló. A rabtársak visszaemlékezései szerint a börtönben őt is kegyetlenül kínozták, de P. Bernát mindig megőrizte jóságát. A börtönben titokban gyóntatott, mindenkit bátorított. A ferences provincia a vértanúk között tartja számon. Boldoggá avatási eljárásának megkezdését 700 kecskeméti hívő támogatta aláírásával. Zsidómentő tevékenységéért a magyarországi rabbi kar a holokauszt 60. évfordulóján emlékfát ültetett tiszteletére a kecskeméti ferences templom kertjében. Bernát atya környezetéből többek nyugatra menekültek, mert számolniuk kellett az elhurcolással. Ő azonban súlyosbodó betegsége ellenére is helyén maradt. Tudatosan vállalta a szenvedést, ami az igazságtalan és tudatosan egyházellenes ítélet következménye volt.
Emlékük és tiszteletük eleven rendtársaik és a hívek körében
A hét személyről a ferencesek és az érintett egyházközségek úgy vélekednek, hogy Krisztusért adták oda az életüket. Ugyanazt tették a nemzeti szocialista időszakban, mint a kommunista éra kiépülése idején: mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Helytállásuk és el nem menekvésük következménye minden esetben a meghurcolás volt, mely az odium fideiből, az Isten és egyház elleni haragból forrásozott. Azzal, hogy ezek a lelkipásztorok elfogadták vagy kérték azt a dispozíciót, ahová elöljárójuk küldte őket, és azzal, hogy kitartottak híveik mellett, tudatosan igent mondtak a vértanúság vállalására. „Ha a vértanúk vére a keresztények magvetése, akkor jogos az elvárás, hogy a harmadik évezredben felvirágozzék az egyház, főként ott ahol a legtöbbet szenvedett a hitért és az evangéliumi tanúságtételért” – mondta XVI. Benedek pápa 2005-ben a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában.
Forrás: http://www.ferencesek.hu/